[ a rideg epilált valóság az élet hónaljából ]

Szinte fizikai fájdalom fog el, ha azt kell végignéznem, hallanom, tapasztalnom, olvasnom, szagolnom vagy egyéb más módon érzékelnem, hogy ‘szerelmes párok’ (majd megmagyarázom az idézőséget, vagy ha elfelejtem mire odajutnék akkor nem – ui. ELFELEJTETTEM!) a hupilila pillangóvackokig becézgetik egymást. Mi értelme, kérdem én?
Szerintem a szüleink mindenkinek adtak egy szép, esetleg egy kevésbé szép nevet. A szerencsétlenebbeket meg Lászlónak, Bélának vagy Lajosnak hívják.No offence.
Aztán az ember életében, úgyis eljön az a korszak, amikor vagy a nagyon kedves barátai adnak neki egy becenevet, például Hugyos, vagy az ember talál magának egyet. A legtöbb ember – őket szokták normális embereknek hívni – itt meg is áll.
Na igen, barátság és a szerelem ezen megvilágításban más. Hiszen ha van más kiút a kommunikációs kelepcéből, egyik tesó se hívja úgy a másikat hogy Szivem, Életem, Kacsacsőrhármas puki párnácska szelepcském, ha egy mód van rá. Persze, ha egy Lajos, egy Béla vagy talán egy László fegyverrel kényszerít erre, a neve miatt felgyülemlett elfojtott agresszióból eredően, ne nagyon hősködjünk, elvetemült népség ez. De azért egy képzeletbeli ( és tetszőleges formájú, anyagú) asztalra csapva felkiáltanék, skacok, állj!
Egyes sztenderd hívójelek még elfogadhatók, arra érdemes kapcsolatokban, ilyen például a Kicsim meg a Husom. Ezutóbbi azért mert van benne valami megfoghatatlan tréfásság, és éppen ennek apropóján tesó is nyugodtan mondhatja tesónak. A Szerelmem megszólítás már túlságosan hivalkodó társaságban, kábé olyan mintha az autópályán egész úton a dudára gyógyulva mennél, hogy mindenki odafigyeljen, hogy heló, itt vagyok, ez az én autóm, én vezetem, és nyomkodhatoma  dudáját amikor jól esik. Azoknak a pároknak pedig, akik reggel otthon mamuszban, szájszaggal, két fingás között is így hívják egymást, óriási gratulációmat küldöm, hogy még nem hányták le egymást ettől a mézesmázasságtól.
Az ezután következő lépcsőfők a különböző édességek és állatok kombinálása.Volt már szerencsém haboscsigusznyuszifülhöz (bajszos férfi létére anyakönyvezve: Turáni Elemér) és békacukorpompomzümzümhöz (aka Horváthné Patronai Jolán) is.
Valamint, ezzel az orbitális édiséggel vetekszik, az egyéni absztrakt megszólítások sokasága, ami terjedhet a nyimnyomtól kezdve a tutyumutyán és a cücürén át egészen a bibibubóig, és tovább is van. Mióta mindenkinek a kis életébe beköltözött a kékfehér jóbarát, a facebook, azóta a fent említett szupercukkancs kedveskedési formák minden sorstársam falán megtalálhatók, hol elvétve, hol gyakrabban, akárhogy is legyen, minden esetben fájó pont.

ha tényleg az kell amit a másik,hát én azért is mást írok magamra,lehet a szeme áll másnak jobban,de a betűkészlete ugyanaz és abból bármit kirakhat, mert nincs se pont jó, se épp hogy, vagy rossz se, csak irány van, amiről eldöntheted hogy jösz-e vagy maradsz de visszanézve már sajnálás, lemaradtál tényleg, nem csak az úton, hanem amúgyis, azt mondod az a te boldogságod, amihez körömmel ragaszkodsz, de belévájtad, most a vére folyik, és tudod hogy múlik, de magadra húzod  lenyúzott bundáját és állsz ott az útszélen hogy valaki vadnak nézzen, és csak akkor morogsz ha nem, pont